Háttér

A teaszertartás, japánul chanoyu, Japánra jellemző esztétikus szórakozás. A chanoyu a porrá tört zöld tea, a matcha felszolgálásának és elfogyasztásának szertartása.
Az írott történelem szerint a VIII. század körül vitték Japánba. A teát Kínában már a Keleti Han-dinasztia korában (i.sz. 25-220) is ismerték. A matcha - ahogyan ma használják a teaszertartásban - abban az időben még ismeretlen volt. A Sung-dinasztia idejében a XII. század vége felé került Kínából Japánba a matcha. A tea ekkor még nagyon drága volt, és bár főként étkezési italként fogyasztották, jótékony hatású gyógyszernek is tartották.
A matcha ivásának szokása fokozatosan elterjedt, nemcsak a Zen papjai között, hanem a magasabb osztályok körében is. A 14. századtól a matchát egy tocha nevezetű játékban is használták. Ez olyan társas szórakozás volt, amelyen a vendégeknek különböző vidékekről származó teákat szolgáltak fel, majd felkérték őket, hogy válasszák ki azt az egyet, amely a legjobb teatermelő tájról származik. A helyesen tippelők díjakat kaptak. Ahogy a játék egyre inkább divatba jött, a teaültetvények is virágzásnak indultak, különösen a Kyoto közelében lévő Uji körzetben, ahol még most is a legjobb minőségű teát termesztik.
A tocha fokozatosan egyszerűsödő társasági összejövetellé vált a felső körökben, díjakat már nem osztottak. A cél az ünnepélyes légkör élvezete lett, a résztvevők teát iszogattak, miközben Kínából származó iparművészeti tárgyakban, festményekben gyönyörködtek, amelyeket a shoinban, a műteremben állítottak ki. Ugyanakkor a szamurájok, a harcosok - akik akkor az ország meghatározó osztályát alkották - mindennapi életét szabályozó szokások és formaságok hatására bizonyos szabályok és eljárások kezdtek létrejönni, amelyek betartását a teapartik résztvevőitől is megkívánták. Ily módon alakultak ki a chanoyu alapjai.
A XV. század vége felé egy közember, Murato Juko, aki a felsőbb osztályok köreiben mint a chanoyu művészetének igazi mestere vált népszerűvé, egy másfajta teaivási szertartást javasolt, amit később wabichának neveztek el. A wabicha a Zen-Buddhizmus szellemétől táplált japán szenzibilitáson alapult. A XVI. század második felében, a Momoyama-korszak idején Sen-no-Rikyu végül is megalapította a Wabichát, azt a formát, amelyben ma a chanoyut gyakorolják.
Az ily módon kifejlődött chanoyu kicsivel több, mint az üdítőital elfogyasztásának kifinomult formája. Célját és tartalmát nehéz szavakkal kifejezni. Hasznunkra van, ha arra emlékezünk, hogy ez a szertartás a Zen-Buddhizmus hatása alatt fejlődött ki, amelynek röviden kifejezve az a célja, hogy az emberi lélek a természettel eggyé olvadva megtisztuljon. Ezenkívül a chanoyu megtestesülése a japán emberek törekvésének, amely az igazi szépséget az egyszerűségben és a sallangmentességben találja meg. Az ilyen kifejezések, mint higgadtság, ruszticitás, kecsesség vagy a "kifinomult szegénység és szigorú egyszerűség esztéticizmusa" talán segítenek megfogalmazni a chanoyu igazi szellemét. Például a chanoyu etikett szigorú törvényei, amelyek első látásra fárasztónak és aprólékosnak tűnhetnek, valójában percnyi pontossággal kiszámítottak, hogy a ceremónia vezetője - főként abban az esetben, ha tapasztalt mester - a lehető leggazdaságosabb mozgásokat végezze el, és a szertartás valóban szórakoztató legyen a beavatottak és a jelenlévők számára egyaránt.
A chanoyu fontos szerepet játszott a japán nép művészeti életében, mivel mint esztétikai tevékenység magába foglalja a szertartás színhelyét jelentő szoba művészi élvezetét, a szobához tartozó kertben való gyönyörködést, a tea felszolgálásához tartozó eszközöket, és a színhely dekorációját, így például a lecsüngő indadíszt (japánul chabanát), amit speciálisan a teázáshoz készítenek. A japán építészet, tájkertészet, kerámia és virágművészetek fejlődése igen sokat köszönhet a teaszertartásnak. A chanoyu szelleme - amely a természet egyszerűségével és harmóniájával azonosulni tudó ember sajátja - formálta a japán kultúra ezen hagyományos formáinak alapjait.
A japánok mai szokásainak fejlődésére alapjaiban hatottak azok a formalitások, amelyek megfigyelhetők a chanoyu szertartáson. Sőt, meglehetősen megszokott gyakorlat házasság előtt álló fiatal hölgyek számára leckéket venni a művészetből, hogy elsajátítsák azt a higgadtságot és kifinomultságot, amely a chanoyu etikettjéből származik.
Sen-no-Rikyu halála után leszármazottai egymásnak adták tovább a szertartás technikáját és fegyelmét. Dédunokái idején három különböző iskola - az Omotesenke Iskola, az Urasenke Iskola és a Mushakojisenke Iskola - alakult meg, és folyamatosan működik napjainkban is. Közülük az Urasenke Iskola a legtevékenyebb, és ennek van a legtöbb követője is. Az iskolát jelenleg Soshitsu Sen úr vezeti, az alapító tizenötödik leszármazottja. Rikyu fegyelmi rendszerét követő Enshu Iskolát Kobori Enshu, a Sekishu Iskolát Katagiri Sekishu, a Sohen Iskolát pedig Yamada Sohen alapította. Ezen iskolák a szabályok részleteiben különböznek egymástól, de a szertartás lényege megmaradt, ahogy a nagymester meglapította. Ez változatlanul szállt apáról fiúra, mint ahogy az alapító iránti tisztelet is.

A tipikus chanoyu parti

Sokféleképpen végezhető a teaszertartás, attól függően, hogy a házigazda melyik iskolához tartozik. A szertartások igazodhatnak az alkalomhoz és az évszakhoz is. A lényeges elemek alapvetően megegyeznek.