Tokió első pillantásra ugyanolyan világvárosnak tűnik, mint bármelyik nyugati típusú nagyváros. Ég felé emelkedő felhőkarcolók, hatalmas kereskedelmi és ipari központok tanúskodnak arról, hogy Japán egyike korunk legfejlettebb ipari államainak. Csak a beavatott szemlélő veszi észre a felhőkarcolók tetején, vagy a kereskedelmi központok udvarában a kicsiny, gondozott kerteket, bennük a szentélyeket, Japán közel két évezredes természetkultusz-vallásának szimbólumait.

"Istenek útja"

A sintoizmus kifejezetten nemzeti vallás. A japán néphez, mentalitáshoz, kultúrához kötődik, melyek kialakulásában döntő szerepet játszott. A sintot általában "istenek útjának" fordítják, ami azonban tekintettel a japán politeizmus sajátságos voltára nem teljesen fedi a valóságot. A sintoista ember imádata ugyanis nem a hagyományos értelemben vett istenekre irányul. A kultusz középpontjában az istenség helyett a "kami" áll. A kami pedig szellemet, gyakran az ősök szellemét jelenti, aki jelen lehet élettelen tárgyakban, füstben, fákban, hegyekben, de ugyanakkor az emberben, a nemzet hőseiben is. A sinto tehát a "kamik útját" jelenti.A japánok a legrégebbi időktől kezdve tisztelték a kamikat. Külön kamija volt a földnek, a mezőnek, a folyónak, az erdőnek. Általában jóságos lényeknek tekintették őket és nem féltek tőlük. Áhítatuknak egyszerű rítusok formájában adtak kifejezést: étel- és italáldozatot mutattak be, tapsoltak neki, előadták kérelmeiket. 

A kezdetben szájhagyomány útján terjedő mítoszokat az ország politikai egységének létrejötte után foglalták írásba azzal a szándékkal, hogy általuk szentesítsék a japán nép és ezen belül az uralkodóház isteni eredetét. A legrégebbi ilyen jellegű könyv a Kodzsiki (Régi idők krónikája) 712-ben keletkezett, elsősorban a világ eredetével és a természetfeletti lények ügyes bajos dolgaival foglalkozik, de feldolgozza Japán korai, mitikus történetét is. A második a Nihongi, vagy Nihonsoki (Japán krónikája) 720-ban íródott, s a történelmi feljegyzések mellett foglalkozik mítoszokkal és legendákkal is. E két mitológiai-történeti művet bizonyos fenntartással a sintoizmus szentírásának nevezhetjük. A hívek tudnak létezésükről, többé kevésbé ismerik a bennük leírt legendákat, de a papokon és történészeken kívül más nemigen olvassa őket. A mitikus elbeszélés szerint a japánok a kamik különleges, kiválasztott teremtményei. A Ja­ma­to törzs vezetője, az ország egyesítője és a császárság megalapítója, Dzsimmu Tenno pedig, közvetlenül a legfőbb kamitól, Amateraszu Ómikami napistennőtől származott.

Japán nyitva állt a nagy nyugati szomszéd, Kína felől érkező hatásoknak. Míg azonban a konfucianizmus és a taoizmus nem hagyott különösebb nyomot a szigetország vallásában, a 6. századtól egyre nagyobb teret hódító buddhizmus az egész nép körében elterjedt. A sintoizmussal ellentétben a buddhizmusnak rendszerezett tanai, fejlett etikája és jól működő egyházi szervezetei voltak. A japán ősvallás kész volt sok mindent átvenni tőle. Ez egyrészt előnyt, másrészt veszélyt jelentett a sintoizmus számára, mert a buddhizmus terjeszkedése hamarosan a sintoizmus háttérbe kerülését eredményezte. A Riobu-sinto (Kettős arc) nevű középkori mozgalom pl. azt tanította, hogy a japán kamik tulajdonképpen azonosak a különféle neveket viselő isteni buddhákkal és bodhiszatvákkal. Magát Ama­te­raszu Ómi­ka­mit is csakhamar a buddhista singon szek­ta Maha­vario­­ka­nájával, azaz a nap buddhájával azonosították. A sinto szentélyek területén buddhista templomok épültek, a két vallás papjai egymás mellett tevékenykedtek. Mint ahogy a buddhizmus megjelenése következtében Kína a "három vallás országa" lett, Japán a két vallás országává vált. Az egyszerű emberek nem láttak nagy különbséget a két vallás között, nem tartották szükségesnek, hogy kifejezetten buddhistának vagy sintoistának mondják magukat.

Miközben a Tokugava sogunátus (1603-1867) idején a császár csak árnyékuralkodó volt, a buddhizmus pedig a soguni hatalommal szövetkezve világi hatalmának virágkorát élte, a nagy sinto szentélyek papi nemzetségei körében erőteljes megújulási törekvés alakult ki. A Fukkó vagy "Tiszta sinto" iskolát Kamono Mabucsi (1697-1769) alapította. A Kodzsikit, a Nihongit és az ősi sintoista liturgikus szövegeket tanulmányozva arra a meggyőződésre jutott, hogy Japán vallását a kínai hatás rontotta meg. Az ókori uralkodók, hangsúlyozta, akik még meg­adták a megfelelő tiszteletet isteni ősüknek, Ama­teraszu Ómika­mi­nak, természetes szeretettel és igazságérzettel eltelve gyakorolták hatalmukat, a népnek pedig nem volt szüksége semmiféle erkölcsi előírásokra ahhoz, hogy helyesen éljen. Mindenki intuitív módon megérezte mi a helyes és a jó, s a rosszat elkerülve a kamik igazi útját követte. A kínai eszmék azonban kiölték az emberekből a hűséget, az önfeláldozó-készséget és a többi őserényt. A kozmikus harmónia, az ideális jólét és boldogság állapota csak akkor fog helyreállni, hangsúlyozta Mabucsi, ha a japánok megszabadulnak az idegen hatásoktól és visszatérnek őseik tiszta vallásához. Hasonló szellemben adta elő tanítását Motoori Norinaga, a Tiszta sinto másik nagy képviselője. Azt állította, hogy a Kodzsiki teremtésmítosza a világ egyetlen igaz teremtéstörténete, ami azt jelenti, hogy a japánok valóban isteni eredettel, s ennélfogva ösztönszerű erkölcsi érzékkel rendelkeznek. Élükön Amateraszu Ómikami közvetlen leszármazottai, a Dzsimmu Tenno által alapított uralkodóház tagjai, a csá­szá­rok állnak, akiknek vissza kell adni a tényleges hatalmat.

A fajelmélettel és a császári hatalom helyreállításának szorgalmazásával a Tiszta sinto már a politika porondjára lépett. Követelései a Meidzsi restaurációval valósultak meg 1867-ben. Ekkor szüntették meg a Tokugava sogunátust és ekkor került vissza a tényleges politikai hatalom, hosszú évszázadok után, ismét a császári uralkodóház kezébe. A sintoizmus reformjáért síkra szálló mozgalmak most nyíltan felléphettek a buddhizmus ellen. A két vallás különvált, de a szinkretikus keveredés jelei nem tűntek el: a sinto sohasem szabadult meg azoktól a buddhista hatásoktól, amelyek tulajdonképpen megtermékenyítették tanait.

A sinto ihlette kiválasztottság tudat, imperialista ideológiával egyesülve később hódító háborúkba sodorta az országot. A japán sovinizmus 1940-ben érte el csúcspontját, amikor az egész nép diadalittasan ünnepelte Dzsimmu Tenno trónra­lépé­sének állítólagos 2600. évfordulóját. A világháború után egy időre betiltották a birodalomalapítási ünnepségeket, 1953 óta azonban ismét tartják őket. A különbözőség tudata, az utóbbi évtizedekben tapasztalható szekularizáció és a sinto jelenlegi pacifista színezete ellenére továbbra is intenzíven él a japánokban. A külföldiek, vendéglátóik minden udvariassága ellenére érzik, hogy alacsonyabb rendű emberilényeknek tekintik őket.

Forrás: Szantál Portál